Neon Maniacs / Neon mániákusok (1986)

Joseph Mangine operatőr úr kilépett a kamera mögül, hogy beüljön a kamera mögé, csak egy másik székbe, hogy ezúttal a rendező is ő legyen. Tette ezt másodszor és egyben utoljára. Egy dráma után összehozta ezt a horrort is, ami kellő potenciált rejt, de sajnos a lehetőségeket nem használta ki. A lények pedig csinosak lettek, akár Clive Barker fejéből is előugorhattak volna, de hát szegények esélytelenek voltak a kultstátuszra (nem úgy, mint Candyman vagy a cenobiták...).

Néhány fiatal suhanc egy erdő szélén szórakozik az éjszaka közepén. Sokáig azonban nem tudnak mulatni, mert a közelben lévő Golden Gate alól rémisztő kreatúrák jönnek elő és sorban legyilkolják őket. Csak Natalie (Leilani Sarelle) éli túl az éjszakát, de a történetét senki sem hiszi el neki, amiben az is segít, hogy semmi nyomát nem találják a mészárlásnak, csupán valami ismeretlen nyálkát. De az eset legalább egy pasit hoz az életébe :) akivel együtt menekülhet az újra és újra felbukkanó szörnyek elől. Akad viszont egy rendezői ambíciókkal megáldott horrormániás kiscsaj, Paula (Donna Locke), akit érdekel az eset. Követi a nyálkanyomokat egészen egy nagy ajtóig a híd alá (hogy a rendőrségnek ez miért nem fordult meg a fejében az rejtély...), ahonnan aztán a lények hamar elő is jönnek. Gyorsan bemutatják a gyenge pontjukat, hogy miként lehet őket könnyedén elpusztítani. Paula azonnal rohan is Natalie-hoz és az ő újdonsült barátjához elmondani mindezt, majd közösen kieszelnek egy akciót a kreatúrák ellen...
Nohát, gyenge és marhára kidolgozatlan a sztori, ahogy a karakterek és a párbeszédek is. Véres jelenetekre se kell túlzottan számítani, nincs ami elvigye a hátán a filmet. A szörnyek sebezhetősége meg kicsit már nevetséges, mást pedig nem tudunk meg róluk. Csak vannak és jönnek és ölnek... A végső összecsapásnál pedig sok jelenet már-már szánalmasba csap át. Szerencsére azonban legalább nem hosszú :) De más nem igazán szól mellette. Nem egy nagyon rossz film (inkább simán rossz :)), csak egyszerűen kihasználatlan maradt az ötlet...
2/10

The Call of the Oboe / Az oboa hangja (1998)

Jó kis lassú folyású brazil dráma a következő áldozat, amihez előszóként nem sok mindent tudok hozzáfűzni :) Talán csak annyit, hogy egy-két filmfesztiválon sikerült díjat begyűjtenie, ez talán vonzóbbá teszi, ha más nem. Na, de ha valaki nem bír megülni a seggén egy olyan mű előtt, amiben közel sem pergőek az események, az fusson minél messzebb ettől.
Egy világvégi faluban zajlik a történet. Már réges-rég nem hagyta el senki és nem jött ide senki, minden mozdulatlan. Az egyetlen esemény a falu életében az a temetés, de az emberek már arra se mennek el. Egy nap aztán egy idegen száll le a vonatról, Augusto, hogy miért jött, azt nem árulja el. A kis falut viszont sikerül felbolygatnia, mikor egy alkalommal leül játszani az oboáján. Köré gyűlnek és elvarázsoltan hallgatják végig. Ezután Aurora, a régen bezárt mozi tulaja megkéri őt, hogy az anno készült amatőr némafilmeket kísérje zenéjével. Augusto belemegy a dologba, s ettől a falu újra életre kel, de hamarosan kiderül, hogy a zenész miért is kereste fel pont ezt a csendes kis helyet...
Egyedi, különös hangulata van, kicsit melankolikus. A történet is érdekes, főleg a vége felé, mikor is... na ,majdnem elszpojlereztem :) A környezet, a karakterek és a zene szuper, a színészek játéka, ha hagy is néhol némi kivetni valót, még akkor is teljesen jók (bájosan együgyűnek tűnik például az egyik hősszerelmes srác azzal, hogy mindig csak ugyanazzal a képpel bámul). Mint azt az elején is írtam, lassú folyású, talán túl lassú is. A két órás játékidőt másfélre csökkentve is lassú lenne, annyira pörögnek benne a dolgok, mert még mikor valami cselekmény is zajlik, az is csak komótosan... Ennek ellenére igenis érdemes megnézni, mert elvarázsolja az embert a különös világa és furcsa végkifejlete.
8/10