2009. november 30., hétfő

Ploy (2007)

Thaiföld egyik legnagyszerűbb rendezőjének (persze ott nem nehéz a legjobbnak lenni, hisz nem egy nagy filmgyáros hely az :)) egyik filmjét kerítettem sorra. Pen-Ek Ratanaruang olyan remekművek után, mint a 6ixtynin9, a Last Life in the Universe és az Invisible Waves, készítette el eme művét. A főszereplő Pornwut Sarasin és a címszereplő Apinya Sakuljaroensuk is ebben mutatkozott be először a filmvásznon. A bárpultost alakító Ananda Everingham viszont ismerős lehet az egyik legjobb kísértethistóriás filmből (is), a Shutter-ben ő játszotta a fotóst. No, és előszóban még annyit, hogy hasonlóan az előző posztban írt filmhez, ez is lassú lefolyású.
Egy házaspár, Wit és Daeng már hosszú évek óta Amerikában él, s most egy temetés miatt térnek vissza Bangkokba. Egy előkelő szállodába pihennek meg, ahol szinte az egész történet zajlik. Wit a a bárpultnál ücsörög, ahol találkozik egy fiatal lánnyal. Ő Ploy, aki a fél 11-re érkező anyját várja, s mivel kora hajnal van még Wit felhívja a szobájukba, hogy pihenjen le addig. Ennek az ötletnek a neje viszont nem örül, szeretné, h a lány minél hamarabb eltűnne onnan. Az egymástól elhidegült pár között gyökeret ver a féltékenység és a bizalmatlanság. Mindeközben egy másik szobában a bárpultos egy takarítónővel szeretkezik, éles kontrasztot állítva a megromlott házassággal. De a történet tartogat még igencsak meglepő dolgokat is...
Magával ragadó alkotás, szinte végig szól valami lágy lassú háttérzene, ami kiválóan hozzásegít, hogy az egész film hangulata megfogja a nézőt. Bár egy lassú mű, mégis teljesen leszögezi az embert és feszülten figyel minden egyes képkockát, ahogy a történet lágyan gördül előre. A szereplők remekül teljesítettek, kiváltképp a két nő, s mellettük a környezet kiemelendő még. A teljes alkotás, olyan mint valami költemény, művészi és zseniális. Minden ízében pazar film a szerelemről...
10/10

2009. november 29., vasárnap

What time is it there? / És ott hány óra van? (2001)

A malajziai születésű tajvani filmrendező, Ming-liang Tsai egyik romantikus drámájáról lesz most röviden szó. A nagyvárosi elidegenedésről szól, a boldogság keserű kereséséről, a kiszolgáltatottságról. Nem egy habkönnyű film, s aki ódzkodik a lassú daraboktól, az ezzel inkább ne próbálkozzon.
Két fiatal történetét mutatja be, a fiú egy táskából árul órákat Tajpej utcáin, a lány pedig éppen Párizsba készül. Kettejüket csak annyi köti össze, hogy a lány ráveszi a fiút, azt az órát adja el neki, amit ő maga visel. Ezután már egy fél világ választja el őket egymástól, mégis valami különleges kapcsolat van köztük. A fiú ezután minden órát a párizsi időre állít, legyen az bárhol is. S miközben otthonában anyja kezd becsavarodni, ő belemerül a francia filmekbe. Láthatjuk ahogy az egyik régi nagy klasszikust, a Négyszáz csapást nézi, aminek az azóta megöregedett főszereplőjével találkozik össze a lány az egyik párizsi temetőben. Mindkettejük elkeseredetten keresi a boldogságot, amit a szexben vélnek megtalálni, de sikertelenül...
A csaknem két órás játékidő sok ürességgel van tele, ami rendkívül lassúvá teszi az egészet. Persze csodás képek töltik ki ezeket az időket, így az ember bele tud merülni. A két főszereplő is remek választás volt, csak a nőről igen kevés derült ki. Elárulhatták volna, hogy mégis miért ment Párizsba, s mit is csinál ott... Ezen kívül azonban negatív pontja nincs. Letisztult, kicsit lehangoló, remekül megkomponált, különleges dráma. Igazi csemege lehet mindenkinek, aki nem csak a pörgő filmekért van oda.
8/10

2009. november 6., péntek

The Dark Lurking (2008)

A messzi-messzi galaxisban... pardon, csak majdnem, de sokkal inkább Ausztráliában készült ez az alacsony költségvetésű sci-fi horror. Gregory Connors rendező első nagyfilmje, csupa kezdő színésszel. A sorból csak Aash Aaron lóg ki, aki már sok tévéfilmben és sorozatban szerepelt. Greg Connors, akinek ez az első forgatókönyve és Gregory pedig valószínűleg rongyossá nézték az Alienst és a Residen Evilt, mert hemzsegnek az olyan jelenetek, amik azokra hasonlítanak. Ez persze nem baj, egészen ügyesen összefércelt munka.
A sarkkörön egy több száz méterre a föld alá nyúló kutatóbázison zajlanak az események. Egy nő, Lena (Tonia Renee) tér magához az egyik vakítóan fehér szobában emlékek nélkül. A helyzete aztán gyorsan még borzalmasabbá válik, ugyanis az egész bázist ellepték az ott dolgozókból átalakult szörnyek. Menekülés közben aztán belefut egy maroknyi túlélőbe, akiket pár katona próbál kijuttatni. Ami ezt még a vérszomjas lényeken kívül nehezíti, az az, hogy minden szint le lett zárva, így a szűk szellőzőjáratokon át kell valahogyan elérni a szabadulást. De, hogy ennyire ne legyen egyszerű az egész, fény derül arra, hogy Lena egy kísérleti alany, aki elvileg hatalmas veszélyforrás lehet...
A kevés pénz meglátszik rajta, nem tudja levetkőzni, hogy ez mégiscsak egy Zs-kategóriás film, ennek ellenére mégis egészen jó lett. Az alakítások természetesen hanyagolhatóak, rémesek azért nem voltak, néhol pedig úgy váltogatták egy-egy jelenetnél a kameraállásokat, hogy nem igazán lehetett tudni, pontosan mi is történik. Klausztrofóboknak elég rémes lehet, hogy végig szűkös és sötét folyosókon történnek a dolgok, ráadásul sokszor a még szűkebb szellőzőkben csúsznak-másznak. Az események egyébként rögtön az elején felpörögnek és végig mozgalmas is marad, igazi halomra lövő alkotás. Végig megy az aprítás, tengernyi vér borítja be az egész filmet. A főszereplő nő külön sztorija először zavaró és talán még hülyeségnek is tűnik, de a történet előrehaladtával az ember megbarátkozik vele, s a végén pedig már inkább azt gondolja, hogy teljesen rendben volt az. Külön megemlíteném még az egyik katonát játszó Bret Kennedy-t, akinek olyan durva, erőteljes és karcos a hangja, hogy akkor is megretten tőle az ember, ha éppen kedvesen szól. A zajok és a komputer bejelentése engem a remek számítógépes játékra, a Half Life-ra emlékeztetett, ennek külön örültem. A lények kinézete leginkább egy Star Trek epizódból szabadult gyíkemberre hajaz, ami nem éppen egy jó pont, viszont nem is gond, főleg hogy akad pár kicsit eltérő küllemű is. Kellemes másfél óra, bátran lehet vele próbálkozni, megéri.
7/10